November 16-án Kubicza János a harcosait felmentette esküjük alól, s kihirdette a Nyugat felé menekülést. Ötvennyolcan sorakoztak fel mellette. Zsolnay Antal József – Az 56-os forradalom és a pécsiek című könyvében Kubicza János naplója teljes terjedelemben helyet kapott. E naplóból most a menekülés utolsó napjairól essék szó. 1956. november 22., Somogy megye, Bélavár, hajnali négy óra. A napok óta tartó igencsak veszélyes, falvak környékén rendőrökkel, ávósokkal történt többszöri tűzpárbajjal tarkított menekülésük utolsó helyszíne Bélavár volt. A hajnali nyirkos pára leplében igyekvő, ekkor már csak negyvenkét szabadságharcost – az Ausztria felé indult másik, tizenhat fős csapatukat az ávósok elkapták – a hideg zavarta a legkevésbé. Négy napja hagyták el a hegyet, az éjszakák leple alatt osontak az osztrák határ felé. Barcs környékén hírét vették, hogy Jugoszlávia befogadja az ötvenhatos menekülteket, így november 22-én irányt váltottak.
Két erdei munkás vezette őket Szilfáspusztára, ott kellő biztosítással felkészültek az ország elhagyására. A jugoszláv határ átlépésének helyét, hozzávetőleges idejét megbeszélték. Pár kilométer a szabadulást jelentő határ. Aki visszafordul, a halálos ítéletét írja alá. A gyaloglás kimerítő, de legalább nem fagyoskodtak annyira. A határsáv közelében a két vezetőtől búcsút vettek, és a két irányból jöhető támadás esetére ékalakzatot véve, géppisztolyaikkal tüzelésre készen folytatták a menekülést a nyomsávon. Ám azon átjutva váratlanul egy öt méter széles csatornához értek, amiről vezetőik nem szóltak. Kubicza begázolt a térdig érő jeges vízbe, s a túlparton az erdő felé futott. A többiek követték parancsnokukat. Az erdő szélén kifújták magukat, s megpillantottak egy őrtornyot. Társai arrafelé akartak menni, alig tudta meggyőzni őket, hogy ne, mert az magyar. Megfogadva tanácsát néhány méter erdei gyaloglás után megpillantották a jugoszláv zászlót lengető őrtornyot. Tüzet raktak, hogy lábukat valamennyire megszáríthassák. Horváth Géza, a „Gazda” két-három fővel és egy sokác tolmáccsal, fegyvertelenül, fehér zászlót lengetve elindultak az őrház felé. Néhányuk lábán már fagyás jelei mutatkoztak.
Hamarosan visszatértek egy barátságos, fiatal őrparancsnokkal, aki jelentette századparancsnokának a helyzetet. Amerikai géppisztollyal az oldalán egy óra elteltével megjelent a parancsnok, aki egyáltalán nem volt barátságos: hadifoglyok lettek. Csuromvizesen négyes sorokba állítva bekísérték őket a közeli faluba, ott egy hideg terembe terelve az elcsigázott csapatot. Kaproncáról december 5-én a Karsztokban lévő, gerovói „haláltáborba” szállították őket, ahol 1957 tavaszáig élték a „Gulág” életét. A gyűjtőtáborban aztán választhattak új életirányt.
