A 427 lakost számláló Szalatnak felé haladva, a település határában láthatjuk a présházakat, amelyek a hajdani, mainál elevenebb szőlőkultúráról is árulkodnak, bár az a hét szalatnaki család, amelynek a tagjai ma is szépen gondozzák szőlőjüket, a borukkal sem vallanak szégyent.
Szalatnak után Köblény, a zsákfalu a „végállomás”. Talán ez a zsákfalu jelleg és az ezzel járó közlekedési viszonyok, a nehezen elérhető munkahelyek az elsődleges okai annak, hogy a lakosság fogyatkozóban, hiszen a kilencvenes évek közepén még több mint 500 lakosú településen ma 427-en élnek.
A népesség öregszik és csökken és noha ma már összközműves a falu, a fiatalok többsége egyelőre még nem szívesen marad Szalatnakon. A munkahelyek felszámolásával – a bánya megszűnésével, a termelőszövetkezet felbomlásával – az itt élők többsége is alkalmi munkára kényszerült. Szalatnakon jelentős hagyománya volt az állattartásnak, de ma már csak egy tizenvalahány marhából álló gulya jár ki a legelőre. Mezőgazdaságból mindössze három őstermelő él, de egyikük vállalkozása sem lép túl a családi kereteken. Kívül-belül felújították a moziteremmel rendelkező rendezvényházat. A helyi önkormányzat és a német rottenburgi püspökség erőfeszítéseinek, pénzbeni hozzájárulásának köszönhető, hogy a gesztenyefákkal övezett műemléki katolikus templomuk szebb, mint valaha.
Rendbe tették a másfél hektáros horgásztavukat is, a privatizáció során ugyanis az önkormányzatnak kellett visszavásárolnia a gazdátlanná vált, eliszaposodott kis tavat, hiszen az a cél, hogy a község lakói használhassák. A turista utak, gyalogösvények kialakításán túl elsősorban az Alsómocsoláddal összekötő földes út fokozatos lekövezése sorolható a fontosabb jövőbeni feladataik közé.
